Városi program és kutyaszánozás a mai projekt. Petropavlovszk Kamcsatszkij nagyváros és ezzel egyedül van a környékben 1000 km-en belül. Szárazföldön megközelíthetetlen, ide repülni vagy hajózni kell. A vulkánok közötti város az Avacsa öbölre néz, dimbes-dombos az egész hely. A dombokat kihasználva elsőként egy kilátóba mentünk fel a tévéadó mellé, ahonnan szinte körbe látni a várost, kiváló fotózó hely. Ezután végiglátogattuk az emlékműveket. Ott voltak a város híres katonái, Szent Péter és Pál akikről a város a nevét kapta, és hát megtaláljuk Vitus Bering felfedező úr szobrát is, akinek Kamcsatka felfedezését tulajdonítjuk. Megnéztük Lenin pajtást is, és a vele szemben lévő öböl partján a jégtáblákon szörföztünk egyet, ezután egy újabb katonai emlékmű következett, ahonnan viszont már ráláttunk az öböl kikötőjére. Egy fán ülő tengeri sast is észrevettünk, de mikor megláttuk a hajók által feltört jégtáblák közül kikukucskálni az oroszlánfóka családot, teljes volt az öröm, lesz állatfotózás is!

Lekocsiztunk a kilátó alatti öbölbe, onnan egy csapat sas volt már látótávban és végignézhettük ahogy fókáék beugranak a kikötőbe körülnézni. A kikötői személyzet kamerázta, fotózta a hatalmas jószágot, de féltek is tőle rendesen. Aztán az egyik oroszlánfóka elindult befelé a parkoló autók és az emberek felé. Sajnos nem láttunk be jobban, így kitaláltuk hogy átmegyünk abba a kikötőbe. Sikeresen átjutottunk, következett egy biztonsági őr, mondtuk hogy csak „fotó fóka”. Beengedett gyalog, de mondta, hogy van még egy kapu, ott is van őr. Az is beengedett, de mondta hogy van még egy kapu! 100 méteren belül következett a harmadik őr - persze ez nem engedett tovább, pedig már 50 méterre voltak tőlünk dagadt barátaink... Bukó.

A biztonsági őrökről. Oroszországban mindenhol van biztonsági őr.  A gyógyszertártól a benzinkútig, a bevásárlóközpontban minden sarkon és a piacon is. Egyenruhában, általában nagyon komoly hivatástudattal rendelkeznek, tehát ha a nyakunkban lógó fényképezőgéppel meglátnak, áttaposva a tömegen futnak utánunk, hogy tilos fotózni. Ilyenkor magyarul szoktam kisebb káromkodás közben megkérdezni, hogy mi a bánatot fotóznék egy gyógyszertárban és erre persze már nem tudnak mit mondani. A pályaudvarokon, metróban mindenhol scannerek vannak és kontroll. Nem tudhatjuk mi oka van ennek, de elképzelhetetlen mennyiségben vannak foglalkoztatva ezek a kedves emberek.

Andrej barátunk, idegenvezetőnk elvitt a kutyaszános program szervezőjéhez, és ha már ott voltunk, megmutatta az ő és felesége irodáját is. Andrej és a párja a köröm iparágban tevékenykednek, de mindketten mást is csinálnak. Andrej a fém eszközöket, műköröm alapanyagokat árulja és emellett kést és ollókat élez felesége pedig körmöt épít és viaszszerű anyagból készít művirágokat.

Városi piac, hal szekció volt még a napi tervek között. Megérte. Aki szereti a tenger különleges dolgait, annak a paradicsomban sem volna jobb! A kaviárt vödörből lehet venni, ráadásul sokfélét. Vöröshúsú halból is nagyon sokféle van, mindenféle csoda vízi állat, tengeri uborka saláta, csiga, kagyló, és hát a legfőbb, a kamcsatkai rák, de van a Bering-tengerből királyrák is.

Bevásároltunk. Az árak nem rettenetesek, a halak 3000 Ft körül vannak már elkészítve, füstölve, sózva (a drágábbak). Egy rák 1500 rubel, (~6000 Ft), akkora mint a fejem, a kaviár kilója 6000 Ft-tól kezdődik. Innen kávézás, azaz próbálkozás, mivel még mindig nem tudják használni a kávégépeket orosz barátaink. Eszpresszo kávénál külön jeleztem hogy csak kicsit kérek kis pohárba és erőset! Emberünk bólogat és levesz a leveses fazék helyett - amibe elsőre a presszót szerette volna főzni - egy kapucsínós bögrét. Mutogatok hogy még kisebbet. Mondja nincs kisebb pohara, legyintek. Akkurátusan a gép alá helyezi, szemléli hogy középen áll é a bödön, majd teleereszti, mint Tódor Etelkát a nászéjszakán. Büszkén leteszi elém, bőséggel kilötyögtetve. Gondolom azért, hogy bele tudjam rakni a cukrot... Mindez nem háborítana fel a világ ezen végén, mert hát honnan kellene tudnia szegénynek hogy a taljánok hogyan csinálják, hisz az olyan k*va messze van, de a kávéház nem az olcsó fajta volt és kifele az ajtón megláttam egy óriási Italian style feliratot.

A város széléhez hajtatunk a sífutó pálya mellé, a kutyafarmra. Az épület ismerős. Az interneten olvastam a világ legdurvább és legnehezebb kutyaszán versenyéről, ez a Beringia. Az egyik női hajtó (kajut) a téli programokat keresgélő üzenetemre írt is, hogy nála ki lehet próbálni a kutyaszánt. Kértem is Oleget hogy hívja fel, mert csak oroszul tudtam vele kommunikálni, Oleg azt mondta nem sikerült. De így is, úgy is ide kerültünk. Kiderült a tulajdonos a 4. nő a világon, aki végigcsinálta a versenyt, bár férfiból is jóval 100 alatt vannak.

A Beringiáról. Oroszország leghosszabb, és a világ legnehezebb kutyaszán versenye. A táv minden évben változik, de 700 és 2000 km között mozog. - 40 fok és ami még rosszabb, hegyek! A versenyen 15 rajtoló van, de nem azért mert nem engednek többet. Legtöbben helyi őslakosok, korjákok, csucskok, evenek. Megtudjuk hogy próbálkoztak már amerikai szánhúzók is, de nem tudtak célba érni. A kutyák keverékek, mindegyikük félig farkas, és valamelyik északi kutya elegye. Érdekes módon nagyon barátságosak, ugyan egy kis kötélen vannak megkötve a házuk előtt, azt mondja Anfisa ők családtagok, és láthatóan úgy is viselkednek. Ahogy jön-megy megsimogatja őket, és a képeken a falakon mindenhol ez látszik, jelenleg több mint 80 kutyája van. A kutyák kicsik, kb. husky méretűek, és a versenyen 14-en húzzák a szánt és a felszerelésüket. Speciális iskolába járnak és folyamatosan edzenek. Külön trénerük van a pilótáknak is, akik szinte mind őslakosok. A kutyák étrendje is nagyon komolyan ki van találva. Annyit megtudtunk, hogy hal és rozmárhús a két legfontosabb összetevő. A kutyákra nagyon vigyáznak, amelyik beteg lesz vagy megsérül, az a gazdával alszik, speciális orvos kezeli.

A Beringia Kamcsatka legnevezetesebb eseménye, 1990 óta rendezik meg. Tradicionális módszerrel az emberek maguk viszik a dolgaikat, ha kell vadásznak útközben. A cél nem csak a célba érés, hanem megmutatni a világnak, hogy ezen a zord vidékén is el lehet jutni mindenhová. A versenyt egész Kamcsatka figyelemmel kíséri. Az emberek kint élnek a pályán, a versenyzők és segítők ajándékokat, könyveket visznek az elszigetelt falvakba. A versenyen idős, tapasztalt versenyzők segítik a fiatal tehetségeket. A verseny kiötlője Alexander Pecseny, és ikonikus segítője Vlagyimir Szamarszkogo, az első privát helikopter pilóta Kamcsatkán. www.beringia41.ru

Közben elkészült a mi szánunk, 8 kiskutya húzta. Motoros szánnal kivittek bennünket egy sík területre ahol kipróbálhattuk ezt a fura sportot. A kutyák hallgatnak a parancsokra, jobbra, balra és füttyentésre, kiáltásra indulnak meg. A szánon van egy fékezési lehetőség hogy lejtmenetben nehogy elüssük saját élő motorunkat. A teszt után visszatértünk a bázisra, ahol Anfisa mesélt még nekünk. Megtudtuk hogy nagyszülei Moszkvától nem messze éltek és el "kellett" költözniük Szibériába (ez amolyan jutalom volt a kommunista rendszert nem kedvelők részére), így kerültek Kamcsatkába egy kis halászfaluba a világ végére. Az édesanyja 60 km-re hordta a lányát iskolába, más jármű nem lévén kutyaszánnal, ő így kezdte.

A hosszú nap után hazatértünk, elbúcsúztattuk Andrey barátunkat, megittuk a passasok-ot (utolsó ital). Belakmároztunk a csoda herkentyűkből. Fürödtünk egy utolsót a gejzírvizünkben, s megpróbáltuk meginni a maradék italainkat, nehogy kárba vesszenek!