Ez a nap kemény volt! 10 órára összepakoltunk és kivonultunk Szergej házigazdánk segédletével, a yelizovói reptérre. A gépünk 12:25-kor indult Moszkvába, a kis reptéren összezsúfolódva sorakoztunk az ellenőrzésekre, csomagfeladásra. Persze sikerült a fotós felszerelésből problémát gyártani, mert a fotós bőrönd egyben 18 kg, a gépen meg 10 vihető, de eddig elfogadták hogy egyikünknél nincs kézi poggyász így ezt ketten visszük - itt ez nem vált be. Úgyhogy szét kellett szedni, a gépeket a nyakamba akasztva kaptunk meg rá a megfelelő kabinbőrönd matricát (ugyan értelme nem volt a dolognak, mert visszapakoltunk mindent 3 perc múltán).

Sikeresen feljutottunk a gépre és kezdetét vette a véget nem érő déli utazás. Kb. 9 óra miközben 9 órával nyugatabbra megyünk, így mindvégig dél lesz amíg a gépen vagyunk. A repülőút egész északon halad, elérjük az északi sarkkört is, így a déli naplementét is megcsodálhatjuk. Ha még egy kicsit feljebb mennénk ott már a teljes téli sötétség honol. Néhol látni az alattunk elterülő kietlen rettenetesen fagyos észak Szibériát, ahol életnek nyoma sincs (pedig néhány helyen még itt is laknak. Most – 50 körül lehet.)

A rettenetesen kényelmetlen székekben a szűk helyen kínos a szorongás, de nagy nehezen eltöltöttük delet. A reptéren taxit fogtunk ami Oroszországban olcsó, de az árat előre le kell fixálni. 50-60 km-t 4.000 forintért el lehet kocsizni, taxióra nem jellemző, általában perc alapon számolnak. FONTOS! Ne ülj be csak úgy, előtte kérdezz! A hiéna itt is támad!

A Yandex-et használja a jól művelt orosz (a Google helyett) mindenre, az Uber is megy, de a Yandextaxi a népszerűbb, ugyanúgy működik mint az Uber. A térkép és a kereső jobban megy, ráadásul a metrókra is van nagyon jó alkalmazás. Úgyhogy érdemes letölteni, ha Oroszföldre mész. A szállodánkat a Booking.com-on foglaltuk, egy szép nagy park közepén az izmaylovói kreml mellett.

A hatalmas parkban sportpályák, koripálya egy falunyi területen, hotelünk a közepén, autóval nehezen megközelíthető, de nagy nehezen sikerült. Klasszikus szovjet feeling, de olcsó volt legalább! Bár volt, de sör nem. Így megbeszéltük, hogy az 5-10 percre lévő metrómegálló fele megyünk, ott keresünk felüdülést és némi vodkát magunknak. A kiskocsmában a sör és vodka mellé (mert azt mondja ugye az orosz szólás: „Vodka vez pivo, gyengi na vetyer” - a vodka sör nélkül pénz a szélbe eresztve.

Hamar elérte a fejünket az alkohol áldásos hatása, és bódultan másztunk haza este 7:30-kor a másfél napos utazás után.

Városi program és kutyaszánozás a mai projekt. Petropavlovszk Kamcsatszkij nagyváros és ezzel egyedül van a környékben 1000 km-en belül. Szárazföldön megközelíthetetlen, ide repülni vagy hajózni kell. A vulkánok közötti város az Avacsa öbölre néz, dimbes-dombos az egész hely. A dombokat kihasználva elsőként egy kilátóba mentünk fel a tévéadó mellé, ahonnan szinte körbe látni a várost, kiváló fotózó hely. Ezután végiglátogattuk az emlékműveket. Ott voltak a város híres katonái, Szent Péter és Pál akikről a város a nevét kapta, és hát megtaláljuk Vitus Bering felfedező úr szobrát is, akinek Kamcsatka felfedezését tulajdonítjuk. Megnéztük Lenin pajtást is, és a vele szemben lévő öböl partján a jégtáblákon szörföztünk egyet, ezután egy újabb katonai emlékmű következett, ahonnan viszont már ráláttunk az öböl kikötőjére. Egy fán ülő tengeri sast is észrevettünk, de mikor megláttuk a hajók által feltört jégtáblák közül kikukucskálni az oroszlánfóka családot, teljes volt az öröm, lesz állatfotózás is!

Lekocsiztunk a kilátó alatti öbölbe, onnan egy csapat sas volt már látótávban és végignézhettük ahogy fókáék beugranak a kikötőbe körülnézni. A kikötői személyzet kamerázta, fotózta a hatalmas jószágot, de féltek is tőle rendesen. Aztán az egyik oroszlánfóka elindult befelé a parkoló autók és az emberek felé. Sajnos nem láttunk be jobban, így kitaláltuk hogy átmegyünk abba a kikötőbe. Sikeresen átjutottunk, következett egy biztonsági őr, mondtuk hogy csak „fotó fóka”. Beengedett gyalog, de mondta, hogy van még egy kapu, ott is van őr. Az is beengedett, de mondta hogy van még egy kapu! 100 méteren belül következett a harmadik őr - persze ez nem engedett tovább, pedig már 50 méterre voltak tőlünk dagadt barátaink... Bukó.

A biztonsági őrökről. Oroszországban mindenhol van biztonsági őr.  A gyógyszertártól a benzinkútig, a bevásárlóközpontban minden sarkon és a piacon is. Egyenruhában, általában nagyon komoly hivatástudattal rendelkeznek, tehát ha a nyakunkban lógó fényképezőgéppel meglátnak, áttaposva a tömegen futnak utánunk, hogy tilos fotózni. Ilyenkor magyarul szoktam kisebb káromkodás közben megkérdezni, hogy mi a bánatot fotóznék egy gyógyszertárban és erre persze már nem tudnak mit mondani. A pályaudvarokon, metróban mindenhol scannerek vannak és kontroll. Nem tudhatjuk mi oka van ennek, de elképzelhetetlen mennyiségben vannak foglalkoztatva ezek a kedves emberek.

Andrej barátunk, idegenvezetőnk elvitt a kutyaszános program szervezőjéhez, és ha már ott voltunk, megmutatta az ő és felesége irodáját is. Andrej és a párja a köröm iparágban tevékenykednek, de mindketten mást is csinálnak. Andrej a fém eszközöket, műköröm alapanyagokat árulja és emellett kést és ollókat élez felesége pedig körmöt épít és viaszszerű anyagból készít művirágokat.

Városi piac, hal szekció volt még a napi tervek között. Megérte. Aki szereti a tenger különleges dolgait, annak a paradicsomban sem volna jobb! A kaviárt vödörből lehet venni, ráadásul sokfélét. Vöröshúsú halból is nagyon sokféle van, mindenféle csoda vízi állat, tengeri uborka saláta, csiga, kagyló, és hát a legfőbb, a kamcsatkai rák, de van a Bering-tengerből királyrák is.

Bevásároltunk. Az árak nem rettenetesek, a halak 3000 Ft körül vannak már elkészítve, füstölve, sózva (a drágábbak). Egy rák 1500 rubel, (~6000 Ft), akkora mint a fejem, a kaviár kilója 6000 Ft-tól kezdődik. Innen kávézás, azaz próbálkozás, mivel még mindig nem tudják használni a kávégépeket orosz barátaink. Eszpresszo kávénál külön jeleztem hogy csak kicsit kérek kis pohárba és erőset! Emberünk bólogat és levesz a leveses fazék helyett - amibe elsőre a presszót szerette volna főzni - egy kapucsínós bögrét. Mutogatok hogy még kisebbet. Mondja nincs kisebb pohara, legyintek. Akkurátusan a gép alá helyezi, szemléli hogy középen áll é a bödön, majd teleereszti, mint Tódor Etelkát a nászéjszakán. Büszkén leteszi elém, bőséggel kilötyögtetve. Gondolom azért, hogy bele tudjam rakni a cukrot... Mindez nem háborítana fel a világ ezen végén, mert hát honnan kellene tudnia szegénynek hogy a taljánok hogyan csinálják, hisz az olyan k*va messze van, de a kávéház nem az olcsó fajta volt és kifele az ajtón megláttam egy óriási Italian style feliratot.

A város széléhez hajtatunk a sífutó pálya mellé, a kutyafarmra. Az épület ismerős. Az interneten olvastam a világ legdurvább és legnehezebb kutyaszán versenyéről, ez a Beringia. Az egyik női hajtó (kajut) a téli programokat keresgélő üzenetemre írt is, hogy nála ki lehet próbálni a kutyaszánt. Kértem is Oleget hogy hívja fel, mert csak oroszul tudtam vele kommunikálni, Oleg azt mondta nem sikerült. De így is, úgy is ide kerültünk. Kiderült a tulajdonos a 4. nő a világon, aki végigcsinálta a versenyt, bár férfiból is jóval 100 alatt vannak.

A Beringiáról. Oroszország leghosszabb, és a világ legnehezebb kutyaszán versenye. A táv minden évben változik, de 700 és 2000 km között mozog. - 40 fok és ami még rosszabb, hegyek! A versenyen 15 rajtoló van, de nem azért mert nem engednek többet. Legtöbben helyi őslakosok, korjákok, csucskok, evenek. Megtudjuk hogy próbálkoztak már amerikai szánhúzók is, de nem tudtak célba érni. A kutyák keverékek, mindegyikük félig farkas, és valamelyik északi kutya elegye. Érdekes módon nagyon barátságosak, ugyan egy kis kötélen vannak megkötve a házuk előtt, azt mondja Anfisa ők családtagok, és láthatóan úgy is viselkednek. Ahogy jön-megy megsimogatja őket, és a képeken a falakon mindenhol ez látszik, jelenleg több mint 80 kutyája van. A kutyák kicsik, kb. husky méretűek, és a versenyen 14-en húzzák a szánt és a felszerelésüket. Speciális iskolába járnak és folyamatosan edzenek. Külön trénerük van a pilótáknak is, akik szinte mind őslakosok. A kutyák étrendje is nagyon komolyan ki van találva. Annyit megtudtunk, hogy hal és rozmárhús a két legfontosabb összetevő. A kutyákra nagyon vigyáznak, amelyik beteg lesz vagy megsérül, az a gazdával alszik, speciális orvos kezeli.

A Beringia Kamcsatka legnevezetesebb eseménye, 1990 óta rendezik meg. Tradicionális módszerrel az emberek maguk viszik a dolgaikat, ha kell vadásznak útközben. A cél nem csak a célba érés, hanem megmutatni a világnak, hogy ezen a zord vidékén is el lehet jutni mindenhová. A versenyt egész Kamcsatka figyelemmel kíséri. Az emberek kint élnek a pályán, a versenyzők és segítők ajándékokat, könyveket visznek az elszigetelt falvakba. A versenyen idős, tapasztalt versenyzők segítik a fiatal tehetségeket. A verseny kiötlője Alexander Pecseny, és ikonikus segítője Vlagyimir Szamarszkogo, az első privát helikopter pilóta Kamcsatkán. www.beringia41.ru

Közben elkészült a mi szánunk, 8 kiskutya húzta. Motoros szánnal kivittek bennünket egy sík területre ahol kipróbálhattuk ezt a fura sportot. A kutyák hallgatnak a parancsokra, jobbra, balra és füttyentésre, kiáltásra indulnak meg. A szánon van egy fékezési lehetőség hogy lejtmenetben nehogy elüssük saját élő motorunkat. A teszt után visszatértünk a bázisra, ahol Anfisa mesélt még nekünk. Megtudtuk hogy nagyszülei Moszkvától nem messze éltek és el "kellett" költözniük Szibériába (ez amolyan jutalom volt a kommunista rendszert nem kedvelők részére), így kerültek Kamcsatkába egy kis halászfaluba a világ végére. Az édesanyja 60 km-re hordta a lányát iskolába, más jármű nem lévén kutyaszánnal, ő így kezdte.

A hosszú nap után hazatértünk, elbúcsúztattuk Andrey barátunkat, megittuk a passasok-ot (utolsó ital). Belakmároztunk a csoda herkentyűkből. Fürödtünk egy utolsót a gejzírvizünkben, s megpróbáltuk meginni a maradék italainkat, nehogy kárba vesszenek!

Indulás után postára akartunk menni, de kiderült hogy a világvége ezen bugyrából lehetetlenség képeslapot küldeni. A faluban néztük a szemetes konténereket. Egy nagy rácsos bódéban vannak, ami belülről is zárható. Ezt már Esso faluban is láttuk. A megfejtés: a maci itt mindennapos vendég a faluban, és szeret a szemetesben turkálni. Ezért azokat bezárják, így a maci ideges lesz, és ha meglát egy embert a szemetes körül, akkor azt megpróbálja megbüntetni. Így más lehetőség nem lévén a megtámadott személy menedékként tudja használni a ketrecet amiben a szemetes van.

Az első benzinkútnál megállván tapasztaltuk a rideg valóságot: -40 fok volt. Ez a nap az utazásról szól, több mint 600 km-t kell lebillegni vissza az első napi szállásunkhoz. Útközben átszeltük a befagyott Kamcsatka folyót, és útközben még fotóztuk a csodaszép fagyos tájat. Petropavlovszkba érvén a lemenő nap sugarában nagyon jó felvételek készültek a város felett terpeszkedő Avacsa vulkánról.

Bevásárlás a sok finom tengeri herkentyűből, ami ma: tengeri uborka, kamcsatkai rákolló, lepényhal ikra, csuvicsa kaviár, nekra hal. Alaposan megvacsorázunk, Oleg barátunkat elérte a kamcsatkai dögvész, így begyógyszerezve lefeküdt, mi pedig bevodkázva kimentünk fürdeni a tóra.

8:30 körül ébredtünk, nem lustaságból, de 9:30-ig töksötét van. Jól bereggeliztünk, és alaposan megválogattuk a menetfelszerelésünket a fagyveszélyre való tekintettel. 10 előtt 5 perccel megjelent a szerelvény, egy új fajta buran (az orosz hójáró, vagy skidoo) nagy, 800 ccm motorral, ami kell is egy 4 méter körüli speciális szánkó ráncigálásához. Vezetőnk helyi aboroginál (őslakos), szigorú ferde szemmel nézett ránk, kérdezte hogy jó meleg-e a ruha. Nem bízott a japán csúcstechnikában, valljuk be jogosan. Az orosz tél sok háborút megnyert már. A szán hosszú, keskeny. Ha jó az érzésem karbonszálas anyagból van, némi fém diribdarabbal kiegészítve. Hatalmas. Az elhelyezkedés: ketten hátul egymás ölében, egy ember hátul állva a szánkó végén kapaszkodik. Ezt a pozíciót mint vezető, nekem sikerült megnyernem… A szán eleje üres, mert hátra kell a súly - tudtuk meg. Nem sok magyarázat hangzott el: „leesel, kiabájj’, „te hátú’ segíccs nekem, malagyec” - és már húzta is a gázt korják nemzetségű barátunk, nem győztünk kapaszkodni. Mivel a falu szélén laktunk, így hamar az erdőben porzott utánunk a hó. Vladimír megnyugtatóan 5 percenként hátranézett hogy hány ember hiányzik. Nem volt melegünk, és mivel mozogni nem volt esélyünk, a csúcstechnika ruhák a -20 fokban, 40-50-nel száguldva a tajgában nem voltak összkomfortosak.

Ruha kitérő: magam szemszögéből lentről fel: Keen típusú speciális hótaposó, elvileg -40 fokig használható, két rétegű béléssel. Teszteltem már a Bajkál tavon határterhelésben (-40-ben), nem volt vele baj gyaloglás közben, viszont álldogálni nem jó,  ezt éreztem is. Továbbá speckó túrazokni, hideghez való. A snowboard nadrágom nagyon jó, de ehhez is mozogni kell, hogy működjön. Aztán aláöltözet, azaz jégeralsó maximus, fent trikó, gyapjú póló. Van egy nagyon jó, orosz haditengerészetnél használatos gyapjú pulóverem, erre a norvég pulóver, snowboard kabát. Fej: símaszk, tetejére sapka, síszemüveg, és rá a kapucni. Aztán dupla rétegű kesztyű, ami persze megint csak mozgás közben tökéletes. Hátul állva csak a lábujjaim fáztak, mivel befeszülve mozdulatlan voltak, pedig Vlagyimir tett róla hogy még néha meg is izzasszon!

Nagyon fontos, hogy aki ilyen hülyeségre szánja el magát alaposan kérdezzen utána mit ajánlanak a szakértők. A hideg sem, a medve sem játék, egy ilyen helyzetben megizzadni egy nejlonpolár cuccban komoly fagyási sérülésekkel járhat. Útközben több helyen megálltunk ahonnan fotózáshoz alkalmas panoráma volt, kis mozgás és cigiszünet. Vlagyimir útközben már barátságosabb hangnemre váltott, látta hogy bírjuk és élvezzük is az utazást. Az erdőkben haladva a mély hóban hajolgattunk a fák és ágak elől és a nagyobb emelkedőkön toltuk a szánt a nyakig érő hóban. De a látvány ami előttünk volt doppingszerként vitt minket előre ragyogó napsütésben, ami itt nagyon ritka ilyenkor. A célunk egy kis menedékház volt, ami az alaptábor a Klucsevszkaja Sopkánal, a hegy - vulkán - mászók használják megpihenni, felkészülni. Ez 1000 méter magasban van. Vezetőnk azt mondta, ennél feljebb most nem tudunk menni, ugyanis nagyon mély a hó és meredek is a szánhoz, még gyalogosan is nyakig süllyednénk a hóba. Plusz érdekesség, hogy a szomszéd vulkán amit láttunk, nemrég kitört és olyan gázok szivárognak amik nagyban zavarják az életműködést (mérgezőek).

A kis ház jól lepattant viskó, és egy rozsomák nyomait láttuk a betört ablakokhoz járni. Az ajtót ki kellett ásni, mivel 1,5 méter hó volt előtte. Az öreg nevetve szórta a havat és mondta Olegnek hogy ritkán jönnek "madarak" télen. A viskóban rettenet kupleráj fogadott, minden szétszórva. Amúgy sem egy mézeskalács házikó, de amire kell arra jó. Vlagyimir összepakolt és mondta, hogy a rozsomák csinálta a csatateret, kaját keresett. Kint -25, -30 lehetett, bent 3 fokkal több, de jól esett a szél elől elbújni. Ettünk a jéggé fagyott uzsonnából amit hozott és teáztunk. Zoli összeszerelte a fotóágyút és hősként kiment a házikó elé fotózni. Közben megtudtuk Vlagyimirtől, hogy ez az ő vadászterülete, és csapdái is vannak itt (itt még lehet így vadászni !?), coboj, nyúl, medve, rozsomák. Elbúcsúztunk itteni célunktól, a nagy Tűzhányó anyótól. Irány le! Visszafelé sokkal gyorsabban haladtunk. Majd leszakadtam hátul, és a többiek is pattogtak jól a deszkán. Néha megálltunk egy cigire meg mozogni, és két alkalommal sast is észrevettünk, de mire előhalásztuk a fotoapparátot, már tovaszálltak.

Valamivel 5 után érkeztünk meg vezetőnk házához, ahová behívott minket, leültetett és elmutogatta trófeáit. Közben volt időnk levenni a csizmákat és kis életet lehelni a lefagyott végtagjainkba. Vlagyimir mutatta hogy miben kell itt járni: válenkij + egy hótaposó gumicsizma szerűség, azt mondta, ez nem hazudik! Az utcán megmutatta a nyári járművét amivel a szezonban cipeli a turistákat a vulkán tövébe, egy V8-as, benzines Zil, hátul egy fűthető lakórésszel. Mázlisták.

Hazatérve Andrej (fogadott gépészünk) komoly vacsorával fogadott minket. Estebéd közepette aranyfogú Oleg bácsi a szomszédból már csengetett, hogy bebrüzzentette a bányját (az orosz szauna fürdő) siessünk! A tyúkudvarban berendezett tradicionális orosz fürdőről már korábban írtam, de röviden: a férfiemberek tisztálkodási helye, ahol szaunáztak, fürödtek és beretválkoztak, ettek, ittak is. Az asszonyok, külön fürödhettek más időben, limitált kiegészítő lehetőségekkel. A szauna eltér a finn szaunától. Melegebb kicsit, általában kívülről fűtik, és a magyar venyige szóra igencsak hasonlatos „vényig” nevű nyírfavessző csomóval zajlik a szeánsz. A szaunában A jelű emberünk felfekszik a felső padra, B jelű egy legyező mozdulatokkal tarkított csapkodással végig veri a mezítelen testét a több alkalommal a vízbe mártott venyigével. A beszarás állapotához közeli égető érzésnél lehet szólni, hogy szpasziba - és kifutni a hóba.

Miután visszaszereztük testhőmérsékletünket, visszatértünk a vulkanológus bázisra. Egy fura csomag várt minket a bejáratnál, kiderült hogy Andrey ismerőse küldi Petropavlovszkba és megkérte hogy vigye el. Az egyik befőttes üvegbe fura dolgot láttunk, és megkérdeztem mi az, kiderült, hogy medvezsír! Sokként ért bennünket a felismerés. Hát tényleg megeszik. A szánhúzó ember is említette hogy szoktak kérni tőle medvehúsból készült ételt, de eddig ez legenda volt, erre ez itt van a kezünkben!

Ugyan mi sem örülünk brummogó barátunk legyilkolásának, de itt ez viszonylag hétköznapi dolog, mintha szarvast ennének. Megtudtuk, hogy főként gyerekorvosságként használják a macizsírt, és nem kenyérre kenik, hanem meleg tejben, vagy kávéban, teában keverik el. Gyorsan szereztünk belőle egy keveset, és megakadályoztuk Zoli barátunkat hogy kenyérre kenve hagymával befalja, teában feloldva megkóstoltuk. Zsír íze van. Na de utána!

A 9 órás reggelit kicsit lekéstük. Én, mint általában legkésőbb kelő, 9:05-kor ültem fel az ágyban, és csodálatomra még mindenki az ágyban hevert. Hangos ordítással ébresztettem: Jó reggelt elvtársak, ébresztő fel! A házinénink kedvesen várt minket a konyhában, és ahogy leérkeztem, kérdezte hogy kezdheti-e készíteni a reggelinket, mert addig nem akarta míg nem vagyunk ott.

Sajnos az idő nem volt kegyes hozzánk, így a mai napra tervezett hószánozásunk, Felhő úr miatt elmaradt. Programkeresés. A fiúk a faluba mentek megnézni mi a lehetőség, én fürdőztem még egyet a kertben. Nagy örömködve tértek vissza: múzeum, város közepén fürdő, medveház a lehetőségek! A falumúzeumban kezdtünk, ahol nagyon kedvesek voltak velünk, nagyon sok fontos infóhoz jutottunk. Esso falu Kamcsatka legmagasabb pontján fekszik, az egész megyében ez az egyetlen lakott település. A megyében 6000 rénszarvas él nomád pásztorokkal, akik családja télen már beköltözik a városba. A falu mecénása egy német úr, aki nagyon sok pénzt áldoz a kutatásokra és a múzeumra, egyetemisták vesznek részt a kutató programban, akik itt élnek egy darabig a világ végén. Internet nincs, ha van is, az mobilnet, de nagyon ritka hogy működik. A környéken nagyon sok különleges állat él, de legelső a Kamcsatkai medve - aki a faluba is bejár néha beköszönni. Van itt farkas, rozsomák, coboj, sas, jávorszarvas s még sok más.

A vezetőnk elmesélte hogy micsoda nehézség a terepmunka, sok hely van amit sehogy nem lehet megközelíteni. A medveházban röviden elmesélték a medvék szokásait és egy érdekes, szomorú történettel zártuk a látogatást. Nyikolájenko, egy öreg megszállott természetjáró, egy napon megismerkedett egy macival, Darezska-nak nevezte el. Több évig követte medve komáját és filmezte, fotózta minden pillanatát. Egy végzetes napon egy másik medve megölte az öreg filmest.

A városi szabadtéri medence ingyenes, de sajnos nincs öltöző, a kocsiban való vizes ücsörgést pedig nem mertük bevállalni a kinti -30 fok körüli időre való tekintettel. Így bevásárlás után célba vettük Kulcs falut, a vulkanológus bázist. 70 km vissza az árokbaborulós kereszteződéshez és onnan észak felé. Egyre rosszabb volt az út és egyre nagyobb a hó, viszont jobbról-balról jöttek a vulkánok, egyik füstöl a másik nem. Próbáltuk beazonosítani őket a térkép alapján, és fotózni. Szinte forgalom nélkül zötyögtünk, a nyakig érő hófalban már két órája, lassan a nap is lemenőben volt. Aztán egy leszálló helikopterre lettünk figyelmesek, hopp az ott civilizáció!

Megérkeztünk Kulcs faluba (Kljucsi), az itteni szállást egy vulkánkutató írásában említette, és megtaláltam a neten. A gazda válaszolt nagyon kedvesen, írta, hogy vannak programok, és hogy ha jó az autónk, akkor el lehet jutni hozzájuk, és hogy különleges a hely, mert a kert végében van egy vulkán (na jó kicsit távolabb, de látszik jól).

Orosz dácsa, 2 szoba, konyha, fürdő, a helyhez mérten 5 csillag. Tatiana házigazdánk és Jurij igazgató úr is átjött hozzánk, elmesélték az itteni élet dolgait, ajánlottak téli programokat, amiből a legbrutálisabban hangzó azonnal felkeltette érdeklődésünket!  Szánnal felvisznek minket a Klucsivszkaja Sopka (ez a kert végében lévő működő vulkán) alaptáboráig, ami 1 km magasban van. Az út 3 óra, oda és vissza is, az előrejelzések alapján lesz esélyünk, és -30 felett lesz a hőmérséklet is ami nem hátrány! 10-kor jön értünk Vladimir, a Buránnal és a szánnal, lelkünkre kötötték, hogy öltözzünk fel nagyon komolyan, mert minimum 6 óra a küldetés, ha elakadunk, akkor nagy lesz a baj. Csuszka utánra kértünk egy szauna szeánszt a szomszéd aranyfogú bácsi tyúkólában. Vodka sör elfogyott, irány a bolt.. Fel kell készülni! Egy legenda amit megpróbálunk kinyomozni:  állítólag Sztálin unokája itt lakik, és dolgozik, mint vulkánkutató. Evés, ivás, alvás.

Február 1; hétfő

A reggeli ébresztőnk Andrey volt 7:45-kor. Ugyan 9-re beszéltük meg az indulást, ő jött ébreszteni és hozott reggelit is. Magunkhoz tértünkkor még sötét volt, sőt még 9 órakor is, mikor elindultunk. Északra haladtunk, Andrey első alkalommal Nacsiki faluban állt meg, ahol pár métert sétáltunk a hóban és mellettünk folyt egy forró vizű patak. Csodás látvány ez a -30 fokos hidegben, ahogy a meleg víz utat csinál magának a csonttá fagyott talajban. A verőfényes napsütésben haladtunk tovább észak felé, az út aszfalt borítású, viszonylag rendben volt.

Reggeliztünk egy megállóban. Mindketten észrevettük, hogy valahogy más a hideg. Vlagyivosztokban már a -15 fok is nagyon csontig hatolt, most viszont nem volt baj, pedig a kocsihoz öltöztünk, nem pedig vastagon, és -30 fok körül volt. A magyarázat, hogy a tengerparton magas páratartalom miatt más a hőérzet, így mondjuk melegünk volt. Andrey mesélte, hogy vadászik, és erre van a hétvégi házuk és a vadász kunyhója is, sokat jár az erdőbe a kutyáival akik vadászathoz vannak kiképezve. Sok érdekességet tudtunk meg az itt élő állatokról és a szokásokról, nagyon jó döntés volt a helyi vezető választása (mi bérautóval nem tudtuk volna ezekről a rejtek adó helyekről). Malki falut sem találtuk volna meg, ahol egy hatalmas szabad camping van, sok-sok forró vizű kicsiny tóval. Egyik melegebb a másik hűsebb, és mind belefolyik egy patakba, ami aztán eltűnik a fagyott gőzölgő semmiben. A földben több helyen vastag csövek állnak az ég felé, ezek főző lyukak. Azt mondják a fiúk, beleteszem a tojást és 5 perc múlva kész. Több olyan tavacska is van ahol gejzír bugyog fel, és gőzölög az egész mező. Andey mutatta hogy a tóban - ami jó 40 fokos - élnek békák. Nézünk hülyén, hogy hogyan!? De fogtunk egyet, kicsi fekete. Leejtettük a hóba és szegény azonnal megállt, lefagyott. Hidegvérűként ez normális. Aztán visszadobtuk a vízbe és újra működött. Senki ne kérdezze meg mit eszik, és hogyan a bugyogó kénes vízben!

Félúton Milkovoban megtankoltunk. 20% benzin a többi gázolaj, ez itt normális ilyen időben - mondja vezetőnk. Ahogy megfigyeltük, az autókat nem állítják le szinte sehol. A benzinkút hőmérője -31 fokot mutat. Itt meg is ebédeltünk egy igazi orosz kantinban, műanyagpoharas, öregnénis, leesettcsempéskonyhás, csodálatos gasztronómiai fellegvárban. Uborkaleves, krumplipüré, főtthal, és nem is olcsón... Egy áldás pálinkát megittunk a nagy utazási ijedtségre, meg aznap egyébként még semmit sem ittunk. Milkovo után már földút van, ami csak ritkán látszik, mert amúgy minden vastagon havas. Haladva sok helyen napsütésben pompázó vulkánokat láttunk, és még egy sasmadarat is, amint épp megérdemelt ebédjét fogyasztotta a hóban.

Esso falu előtt egy elágazóban, sikerült kicsúszni az útról és a padkán fennakadva megakadni a világ végén. Andrey előszedte a kéziszerszámokat: ásó, balta. Próbáltuk kiszabadítani a tankunkat csapdájából, sikertelenül. Fél óra elkeseredett ásás, de inkább a sziklává fagyott föld kopácsolása után óriási szerencsénk volt, helyközi járat érkezett, amit megállítottunk. Kötélvégre vettük és már mehettünk is tovább. A buszvezetőnk állva hagyott minket a 30 utasával, szakadék rozsdakupacával, mint Szent Pál a Bornyékokat, nyomát se láttuk. Innen már csak 70 km volt vissza a célig amit nyugodtan szerpentineltünk le másfél óra alatt.

Essoba érkezve szembesültünk a ténnyel, hogy fogalmunk sincs hova kell menni. Telefonos segítségkérés, majd a gazda mondja, álljunk meg a bótnál odajön értünk. A megállásunk nagy port kavart a falu életében, ahol ilyenkor a madár biztos nem, de más meg aztán főleg nem jár! Így a falu rendőre azonnal elfogott bennünket, betolakodókat. Hosszadalmas igazoltatás és kérdezgetés után - nem volt mit tenni - megbírságolta pilótánkat, mert a kamerájával felvette amit a főúton a falu tábla előtt lámpa nélkül haladt. A házigazdánk közben rég odaért.

Kis családi panzióba vezetett minket, ahová megérkezve ismét nagy meglepetésünkre minden a legnagyobb rendben volt. Elmutogatták a szobát, a fürdőt és invitáltak a konyhába, ahol, ha akarunk akkor főzünk, de ha kérjük, készítenek nekünk vacsorát. Mi az estebédet magunk szervíroztuk, és másnap reggelre kértünk reggelit (ami itt Oroszföldön meleg étel). Sokat beszélgettünk a helyiekkel és másnapra szerveztek nekünk egy hószános panoráma túrát, amit 11 órára beszéltünk meg.

A literes vodka elfogyasztása után remek ötletnek tűnt a kerti szabadtéri medence használata, így gatyára vetkőztünk és a szikrázó csillagfényes éjszakába kivonultunk a vidéki jakuzziba áztatni. Hatalmas élmény, persze sapkában (!!!) üldögélni a - 30 fok feletti hidegben a Kamcsatkai világvégén!

Hajnali 3:30-kor ébredés, zombi kóma. Pakolás, öltözködés és még egy tea is belefért a telefoncsörgésig. Mehetünk! Felmálháztunk és leszerencsétlenkedtünk a 4. emeletről, a -32 fokos, reggeli, haraphatóan friss levegőre. Taxiztunk 50 km-t a reptérig. Így, hogy előre megrendelt taxink volt, 900 rubelt fizettünk, ez vicces 3600 Ft kb.

A forgalom a helyzethez képest nagy volt. Ha már erről írok, meg kell említeni, hogy az autók 80-90%- a japán kocsi, jobbkormánnyal, mivel ez a legközelebbi hely ahová a használt autókat japóék el tudják úgy adni, hogy ne kelljen bajlódni az újrahasznosítás problémáival. Nagy piac ez nekik. Az oroszok is örülnek, mert ide a legközelebbi csodás orosz járműgyárból is minimum 5.000 km-t kell utazni, ez látszik is a városban. Én hatalmas japán autó fan révén, itt mondhatom nyugodtan, hogy kisebb erekciókkal jártam a várost. A világ legtöbb Toyota Land Cruisere, a Lexus nálunk nem is ismert óriás terepjárója és mindenféle különleges rizsrakétája rohangászik az utakon, és számomra érthetetlen módon nem rozsdahalmazként, hanem szép állapotban. Ha a járműpark alapján kellene a gazdagságot megsaccolnom akkor magas lenne a léc.

Már rutinszerűen csekkoltunk be a reptéren, ezután rutinszerűen ittunk egy sört, és 6:00-kor már repültünk is. A 3 órás úthoz még plusz két órát nyertünk az időzóna sorsjegyen, így már 11 órával vagyunk előbb mint otthon, ez kicsit megnehezíti a kommunikációt, és az időérzékünk sem az igazi - foggalmamsincs milyen nap van...

Leszállván a kis katonai forma reptéren - ezt azért is gondolom, mert néhány MIG-29, és egy SU-26 vadászgép álldogált mellettünk -, a préri közepéről egy busszal távolítottak el minket. A kiszálláskor érzékeltük, hogy nincs terminál vagy melegedő, hanem egy nagy vaskapu, ahol ki kell menni az utcára. A kapuban Andrey, akit ismerős ismerősén keresztül szerződtettem sofőrnek, azonnal felismert, és kiabált nekünk, hogy merre menjünk. A csomagfelvétel egy kis helységben zajlik, nem messze a kijárattól, de ott annyian voltak hogy egy gyufát se lehetett volna bedobni. Egy fél óra után hozzájutottunk a motyónkhoz és betelepedtünk a mostantól szolgálati járművünkké avanzsált Toyota Land Cruiserbe, ami kb. 18 éves, de jó kondiban lévő, extra magas, 4200 cm2, dízelüzemű tajgajáró. A szálláshelyünkre hajtattunk, ami jó 30 km-re volt a reptértől, így bejárhattuk Kamcsatka aszfaltút hálózatának felét. Az idő tűrhető, itt mindent magas hó takar, de az út nagyjából le van takarítva.

A Paratunka falu mellett lévő kis dácsánk nagy tetszéssel fogadtuk. Kis ház, minden szép, és a házunk oldalában privát gejzírfürdőnk is van 80 fokos beérkező vízzel. Andrey azt javasolta hogy azonnal öltözzünk, mert most el tudunk menni a Csendes-óceánhoz, a nyílt vízhez. Ezt egy darabig terepjáróval, utána motoros szánnal lehet megtenni. Két barátja most épp motorosszánozik, és 25.000 forintnyi pénzért egész délután elszórakozhatunk velük. A felszerelés csak nekem volt hibanélküli, a többiek kaptak síszemüveget és már rongyoltunk is kelet felé. Útközben beugrottunk Andeyhez és megtudtuk hogy vadászik, horgászik a kutyáival. Velük találkoztunk is, ők nem szeretnek mást csak a gazdát. Ahogy az út elfogyott Andrey barátai már vártak minket és pillanatok alatt lovat váltottunk, és már szakítottunk a puha hóban a kétütemű kipufogófüsttel csíkot húzva a hómezőn.

Hosszú ideig motoroztunk a hepehupás tajgán, amikor felbukkant előttünk az óceán. Csodás élmény volt, én első alkalommal léptem a Csendes-óceánba, de nem csak ez volt különleges, hanem a homok a parton, mert itt  ugyanis fekete. A vulkáni kőzetek feketék, és ezek eróziója a vízben homokként jelentkezik. A plusz szépség hogy a parttól 5 méterre van vége a szűz hómezőnek. Itt minden fekete-fehér ilyenkor. Csatangoltunk a tengerparton, megpróbáltam a hószán vezetést, (nagyon ment) és a helyi spirituális vízparti szeánsz (egy évvel ezelőtt az egyik motoros itt beszakadt és a hószánja odaveszett) végrehajtása után, (68% spirituszt kellett innunk a fiúkkal) haza indultunk. 

Útközben összefutottunk terepjárósokkal akik speciális járműveiket ásták épp elő a nyakig érő hóból. Vezetőnk nem örült nekik, mert a nyomaikban két alkalommal is hatalmasat estünk. Andrey érkezett értünk, visszamásztunk a járművünkbe. Közben a fiúk beszélgettek a vezetőnkkel, többek között arról hogy ilyen még nem volt, hogy valaki nem rogyott térdre az ő italuktól, mert az olyan erős. Erre Andrey nevetett, mert érkezéskor meg kellett ismerje a pálinka hatását! Monda nekik hogy ezek állatok, simán megisszák ezt!

Hazafele beugrottunk egy régi halászkikötőbe, ahol a fókák szoktak tanyázni. Nem volt szerencsénk, most más helyen hemperegtek. Bevásároltunk, mert a holnap reggeli tervünk Esso, a falu a félsziget közepén, 530 km-re innen. Fel kell készülni mindenre, mert az út nem járható, csak tajgajáróval, és egy hóvihar akár napokra megviccelhet bennünket, úgyhogy 3 nap hideg élelem!

Hazatérve már mindenki állva aludt, de a fürdő kihagyhatatlan lehetőségként erőt adott. Közös vacsora után, gatyában vonultunk a medencébe. A forró víz gejzírekből jön, és itt szinte minden faluban van akár több forrás is. A tákolt bungaló falán 2-3 cm jég, ami a párolgó gőzből jön létre. A helyiségben nem volt meleg, de a bungi közepén lévő medence vagy 45 fokos volt, csak lassan tudtuk elfoglalni, hogy a minőségi orosz pezsgőnket cárként vedelhessük, feltéve a pontot a mai Kamcsatka napra.